Manchester City Blog - Pride in Battle

Igazából semmi meglepő sem történt az Etihadban szombat délután.

Nyert a Leicester, simán. Ahogy ebben a szezonban eddig, a csapat most sem tudott normális teljesítményt nyújtani a kellemes manchesteri februárban, így a Rókák szépen hazabattyogtak a megérdemelt három ponttal. Baromira mondjuk nem is bosszantott, megérdemelték.

A legendás magyar Aranycsapat játéka nagy hatással volt a világ labdarúgására. Nem volt ez alól kivétel az angol labdarúgás, azon belül is a Manchester City sem. A magyar csapat egy radikálisan új felállást alkalmazott, ennek pedig a mélységből induló Hidegkuti Nándor volt a kulcsszereplője. Ugyanezt a szerepet az a Don Revie töltötte be a City-ben, aki inkább a Leeds United menedzsereként maradt meg a futballszeretők emlékezetében, holott az 50-es években az egyik legsokoldalúbb játékosnak számított Angliában. Hajtás után röviden arról lehet olvasni, hogy hogyan is vált a Manchester City az 50-es évek közepén kiesőjelöltből, a szigetország egyik meghatározó csapatává.

Guardiola ellopta a deadline day-en a showt, de voltak egyéb hírek is, most egy születésnap ürügyén visszakanyarodunk hétfőre.

És ha már a születésnapoknál járunk megemlékezünk egy másik City játékosról is a 'régi időkből'.

Pontosan tizenkét éve, 2004. február 4.-én egy ártatlan FA kupa visszajátszás a White Hart Lane-en az egyik legizgalmasabb Manchester City meccsé kerekedett amit valaha láttam.

Pedig a szünetben az eredmény, és a jó Joey Barton miatt majdnem hagytam ez egészet a picsába és mentem ki hógolyózni.

Két idegenbeli meccs a tabella alsó helyein található csapatok otthonában, két győzelem, ez a lényeg.

A hétvégén az Aston Villa elleni meccsen sikerült továbbjutni az FA kupa ötödik körébe. Nem volt tv közvetítés, így maradt a BBC Radio Manchester. Kár, jó lett volna látni, több okból is 'történelmi' volt az összecsapás.

Aztán kedden jött a kirándulás a fénybe. Nem volt valami fényes... Szenvedés volt a köbön, de a három pont a lényeg.

Amiről eddig csak halkan beszéltünk, a jelek szerint hivatalossá vált:

Az Everton elleni ligakupa elődöntőben újra előkerült a banán.

Sokan kérdezték már tőlem, hogy a City szurkolók miért hadonásznak felfújható banánokkal a lelátón. Nos, a blog adta lehetőséget kihasználva, most akkor egy szélesebb közönségnek is ismertetem ennek a történetét. Külön érdekességet ad a sztorinak, hogy némi magyar vonatkozás is szerepel az egészben.

Megyünk a Wembley-be!

Fasza lesz, két évvel a Sunderland elleni győzelem után nekiugrani a mikiegér kupa fináléjának. Bazz, ez öt éven belül a negyedik olyan kupa, vagy ligakupa döntő a Wembley-ben, amiben érdekelt a csapat.

Viszonylag sima lett a vége (igen, lehet bírózni, de annyira ne, mi sem tettük az első meccs után), de sajnos egy komolyabb áldozata került ez a döntő.

2008 szeptembere óta nem egyszer jelentették ki többen, hogy a Manchester City egy történelem nélküli klub, amely csak játékszer egy dúsgazdag arab kezében. Ezt nemcsak különböző blogokon, fórumokon álnév alatt írogató - divatos kifejezéssel élve - trollok gondolták, gondolják így, hanem korábban a különböző médiumokban is bele lehetett futni ezekbe a baromságokba. Minden klubnak megvan a maga történelme, legyen az sikeres, vagy kevésbé sikeres. A City esetében is igaz ez, sőt hatványozottan is, hiszen ebből a szempontból egy hullámvasúthoz hasonlítható a klub, nem hiába van az a kifejezés, hogy typical City. Hajtás után visszamegyünk cirka 150 évet a történelemben, hogy pontos képet kaphassunk kedvenc csapatunk születéséről, hiszen valahogy el kellett kezdődnie ennek a klubnak is a történelme...

A huszadik századot elhagyva, lépjünk át az új évezred első évtizedébe.

Ez meztörténeti sorozatunk harmadik része (az előzmények az első: itt, a második pedig: itt lelhető fel), végigkisérjük a mezváltást (és visszaváltást), új stadiont avatunk, elnököt köszöntünk, búcsúztatunk, köszöntünk. Megnézzük milyen gúnyákban válik stabil Premier League résztvevővé a csapat. Azaz épp milyen mezekre ömlött rá az olajpénz.

Ismét sikerült nem túl kellemes szájízzel felállni a stream elől, ki is fakadtunk a meccs után, de ahogy az egész szezonban, most sem sikerült elbaltázni semmit ezzel a 2:2-vel.

Wtf? Ezek akarnak bajnokok lenni?! A jelek nagyon is arra utalnak, hogy: nem. De bármilyen hihetetlen, minden esélyük meg van még mindig rá.

Tökéletesen összefoglalta Hart ezt a meccset ezzel a mondattal. Eleve félve vártuk a mérkőzést, hiszen egyrészt idegenben csak szökőévente nyerünk, másrészt pedig ahhoz a WHU-hoz mentünk, aki már több nagycsapatot megviccelt, köztük minket is otthon az Etihadban ugye még az ősszel. Néhány mondat távirati stílusban az újabb facepalm performanszról.