Sírtok mert nem jutott a csapat a kupadöntőbe? Durciztok mert nem jutott idén trófea? Toporzékoltok mert 0:0 lett a derbi?
Na, akkor tuti nem voltatok még a csapat szurkoló 1998-ban, ezekben a szép tavaszi napokon. A mostani időszak a paradicsom az akkorihoz képest.
1998. május 3. a Manchester City történelmének messze legfosabb napja volt. Tényleg.
Nem az volt fájdalmas, hogy nem játszhat FA kupa döntőt a csapat, hanem ami ekkor történt.
A feladat adott volt: a City-nek a saját kezében volt a sorsa, két közvetlen riválissal találkozott az utolsó fordulókban.
Első lépésben le kellett (volna) győzni a QPR-t, hogy legyen reális esély a bennmaradásra a League One-ban, a Championship elődjében, a másodosztályban... Az Emptyhadban a Maine Roadon 32.040 néző (a szezonban a legtöbben) gyűlt össze.
A februárban kinevezett Joe Royle-nak (Frank Clark-ot váltotta a padon) nem
volt egyszerű dolga, de nem volt lehetetlen a feladat. Szóval, a három pont előnyben lévő Queens Parknak nem volt (lett volna) szabad pontot szerezni az Eastlandsen, az utolsó fordulóban pedig meg a többi eredménytől függően kellet volna hozni Stoke-on-Trent-i bajnokit. Hat pont a mennyország, négy meg az esély az életben maradásra, a többi a katasztrofális bukást jelentette.
A csapat kerete nem volt fájdalmasan rossz, sőt, egyes fogadóirodák 7/1, 6/1 arányban adták, a bajnoki cím ill. a feljutás esélyeit.
Az egykori legendás City játékos, Francis "Franny" Lee által vezetett board (a kudarc után a jelenlegi FA vezér, David Bernstein kapta meg a kormánykereket) meg is volt nyugodva, olyan mérhetetlenül fontos dolgokra koncentráltak a szezon előtt, mint a teljesen új címer lenyomása a szurkolók torkán, vagy az akkoriban sztárcsapatoknak is szerelést szállító Kappára cserélni hatvannégy év után az umbrót.
De azért kinyílt a pénztárca is 3+ millió fontért érkezett Lee Bradbury a támadósorba a Portsmouth-ba, a középpályára Jason van Blerk (valahol 400.000 font körül) a védelembe Tony Vaughan (1,5 millió körül) az Ipswich Town-ból és Gerard Wiekens az FC Veendam-tól (200.000 font kb.).
Mondani sem kell, nem a drágábbak igazolások jöttek be.
Royle már igencsak zilált állapotban kapta meg a csapatot, a hangulatot nem javította a csapat morálját a legnagyobb sztár, Georgi Kinkladze körüli botrányok (a grúz királyról bővebben itt).
Nem volt könnyű a helyzet, de nem is volt reménytelen az utolsó előtti fordulót megelőzően. A szurkolók bizakodóak voltak, a csapatok így álltak fel:
A City: Margetson — Edghill, Horlock, Brannan, Symons — Vaughan, Jim Whitley, Pollock, Goater, Kinkladze, Bradbury — csereként beállt Dickov a 73., Bishop a 84. és Russell a 88. percben.
A QPR: Harper — Bardsley, Baraclough, Jones, Maddix — Ruddock, Yates, Quashie, Sheron — Gallen, Slade — csereként beállt Rose a 45., Heinola a 70., Peacock pedig a 79. percben.
Nagy csalódás volt sokaknak, hogy a zseniális Paul Dickov nem került a kezdőbe, de Kinkladze már az első percben megszerezte a vezetést.
Sajna az öröm nem sokáig tartott sokáig, Sheron a nyolcadik percben egyenlített, majd jött a huszonegyedik perc és Jamie Pollock. Erre az öngólra nemigen vannak szavak:
Tökéletes esernyő csel, pompás fejes, védhetetlen, hibátlan kivitelezés.
Pollock 2000-ben igazolt csak el, nem lett soha túl népszerű játékos a szurkolók körében. A QPR szurkolók a legelképesztőbb szavazásokon hozták ki győztesnek. Ez lett náluk az év gólja, Pollock volt az év játékosa, de volt szavazás, ahol ő volt az elmúlt 2000 legbefolyásosabb embere, Jézus előtt, természetesen...
A szünet után szinte rögtön Bradbury egyenlített, de hiába a küszködés, maradt a 2:2.
A remény nem halt meg, csak baromi nehéz lett a történet. A Port Vale-re kellett figyelni (otthon fogadták a Huddersfield Town-t), meg a Portsmouth-ra (idegenben Bradford City ellen játszottak), nem is kellett volna kikapniuk, elég lett volna egy iksz.
De az utolsó forduló tipikus City forgatókönyvet hozott. A QPR kikapott otthon a Hull-tól, a City meg 5:2-re lemosta idegenben (a szintén kiesett) Stoke City-t, de hiába az erőlködés, a föld megnyílt: irány a harmadosztály, mivel a Port Vale és a Portsmouth is győzött, a City kiesett. Az előttünk végzett triónak 49, a City-nek 48 pontja lett a végén.
A 1997/1998-as szezon utolsó kezdőcsapata: Margetson — Edghill, Horlock, Wiekens, Symons — Vaughan, Jim Whitley (Brannan 45.), Pollock — Goater (Kinkladze 73.), Dickov (Jeff Whitley 90.), Bradbury.
A csapat gólszerzői: Goater 32, 71, Dickov 49, Bradbury 64, Horlock 90.
ezt még az oasis sem tudja szebbé tenni
A Stoke City: Southall — Pickering, Heath, Sigurdsson, Tweed — Keen, Forsyth, Wallace, Thorne — Lightbourne (Taaffe 57.), Kavanagh.
Thorne duplázott.
A könnyeivel küszködő Kinkladze így köszönt el a vendégszurkolóktól:
A kiesés után cserélődött a keret, a legnagyobb sztárok természetesen távoztak, Kinkladze az Ajaxba igazolt, a kelet-német bombázó Uwe Rösler hazatért a Kaiserslauternbe, Lee Bradbury pedig húzott is el a Crystal Palace-ba.
A remek védő, a walesi Kit Symons sem maradt. Személyes kedvencem, Ian Brightwell 18 év és 382 meccs után intett búcsút a Maine Roadnak.
De volt aki maradt, a kemény, saját nevelésű védő (aki jelenleg ifjúsági csapatot edz a City-nél) Richard Edghill, Kevin Horlock is még 2003-ig tevékenykedett a középpályán.
Shaun Goater a harmadosztályban kezdett kiteljesedni. Nicky Weaver is ebben az osztályban kapott lehetőséget (és a play-off döntőben meg is hálálta a bizalmat) de olyan fasza játékosok is érkezetek, mint Andy Morrison, vagy az ausztrál válogatott bal bekk, Danny Tiatto. Visszatért (már márciusban igazából) a csapatba az 1989-ben a West Hamnek eladott Ian Bishop is.
A fene sem gondolta ekkor, hogy tizennégy évvel később az utolsó hazai meccs a QPR ellen lesz, a Premier League-ben és nem a kiesésről dönt az a meccs. Nagyon nem. Na, az viszont egy másik történet.
