Korábbi játékosa, Rodney Marsh jellemezte így azt a Malcolm Allisont, aki a 60-as évek végén, 70-es évek elején Joe Mercerrel karöltve a csúcsra járatták Manchester City-t. Ha jobban megismerjük az ő történetét, akkor bizony nem áll messze az a megállapítás, hogy a korszak José Mourinho-ját tisztelhetjük benne. Nemcsak a "kékekre", hanem az egész brit labdarúgásra nagy hatással volt az ő személye kollégájával, Brian Clough-fal egyetemben. Forradalmi edzésmódszereket vezetett be, amelyek teljesen új alapokra helyezték az akkori angol labdarúgást. A hivatása mellett ugyanakkor a szó szoros értelmében az "egyszer élünk, de akkor nagyon" szlogennek élt, igazi playboyként szolgáltatott minden héten szaftos olvasnivalót a bulvármédiának. Nőügyeiről (volt, hogy egyszerre négy barátnőt is tartott) és a pezsgőhöz való rajongásáról ugyanúgy messze földön híres volt, mint éles, már-már botrányos, az ellenfeleket kritizáló megjegyzéseiről. Következzen hát az az edző, aki megelőzte a korát, "The Original Special One", azaz Malcolm Allison.
A játékos
Allison 1927. szeptember 5-én, Londontól nem messze, Dartford városában született. Már egészen fiatalon rajongott a labdarúgásért, bizonyítja mindezt, hogy egy felvételi vizsgán direkt megbukott annak érdekében, hogy ne kelljen abba az iskolába járnia, ahol a foci helyett csak rögbizni tudott volna. Első klubja játékosként a Charlton Athletic volt, ahol nem termett sok babér számára, hét év alatt mindössze kétszer tudott pályára lépni az "Addicks" színeiben. A charlton-i évek alatt egyébként sorkatonai szolgálatra (a háború után vagyunk nem sokkal) volt kénytelen jelentkezni, amelyet Bécsben töltött el. Itt találkozott az akkori Admira Wacker modern edzésmódszereivel (minden csapatrésszel más-más edző dolgozott, szemben az angollal), amelyek azonnal lenyűgözték. Erre így emlékezett vissza "Big Mal": "Amikor visszatértem Charltonba Ausztriából, emlékszem, az egyik reggel néztem ahogy a srácok edzenek és azt gondoltam magamban, hogy ez valami borzalmas. Odamentem hát az edzőhöz, Jimmy Trotterhez és a következőket mondtam az arcába: 'Amit mi itt csinálunk, az egy nagy rakás szar!'. Másnap reggel az elnöknél volt jelenése.
Jimmy Seed (az elnök): "Malcolm, te tegnap inzultáltad Mr. Trottert."
Allison: "Nem, dehogyis, csak tájékoztattam, hogy szar az edzése."
Seed: "Ilyet nem mondhatsz Mr. Trotternek, ezért hamarosan eladlak a West Hamnek"
Allison: "Kezet foghatok Önnel, Mr. Seed? Csak megszeretném köszönni, hogy kiselőadást tartott a kommunikáció művészetéből, mivel most sikerült harmadjára beszélnie velem a hét év alatt."
A nyers és őszinte beszólása miatt tehát mennie kellett Allisonnak, 7 ezer
fontért vette meg a West Ham United. A londoni csapatban viszont már nemcsak játékosként (középhátvéd volt a posztja) volt jelen, hanem itt bontogatta legelőször "edzői szárnyait" is. Játékosedzőként sűrűn vezényelt edzéseket a menedzser, Ted Fenton helyett, aki még rendületlenül bízott, a régi, hagyományos angol edzésmódszerekben. Amikor viszont Allison irányította a tréningeket, teljesen új feladatok és gyakorlatok kerültek elő. A monoton futások és a nagypályás 11-11 elleni játék helyett a technikára helyezte a főhangsúlyt. Edzései alatt tilos volt a védőknek az angol stílust - a "rúgd előre és fuss"-t - erőltetni, helyette az 1-2 érintős labdakihozatalokat gyakoroltatta. Ez olyannyira bevált, hogy a meccseken is sikerült átállni erre a taktikára. "Kedveltem őt, mert mindig a legjobbat hozta ki az emberből, és rengeteget segített nekem játékosként. Remek védő volt, mindig játszani és győzni akart. A legtöbb csapat abban az időben folyton a felíveléseket erőltette, de mi, Allisonnal a hátvédsorban mindig arra törekedtünk, hogy lapos passzokkal hozzuk ki a labdát. Vele megtanultuk járatni a labdát a sok felesleges ívelés helyett." - emlékezik vissza Malcolm Musgrove, Allison akkori csapattársa.
A West Ham az 50-es évek végére az egyik legstílusosabban játszó angol csapat lett, soraiban pedig akkor bukkant fel egy bizonyos Bobby Moore, aki vakon követte Allisont minden edzésen. Moore számtalanszor kijelentette az évek során, hogy "Mr. Allison" (így merte csak szólítani) nélkül nem biztos, hogy befutotta volna ugyanazt a karriert.
Játékos-pályafutását ideje korán be kellett fejeznie, mivel 1957-ben egy Sheffield United elleni bajnoki előtt tuberkulózist kapott (így debütálhatott a már említett Moore a csapatban) és a tüdejének egy részét el kellett távolítani. A betegség után két évig nem foglalkozott a focival, a civil életben autókereskedőként és szerencsejátékosként próbált megélni, de kipróbálta magát az éjszakai életben is. Rövid ideig üzemeltetett egy nightclubbot, ahol a pletykák szerint olyan alakok is megfordultak és élvezték Allison társaságát, mint a minden idők legnagyobb brit vonatrablásában résztvevő Buster Edwards vagy a londoni alvilág fenegyerekei, a legendás (a nemrégiben a moziban Tom Hardy által megformált) Kray-ikrek.
Az edző
"Big Mal" edzői filozófiájára nagy hatással volt a magyar Aranycsapat játéka. A londoni 6-3-at élőben, a Wembley lelátójáról tekintette meg és visszaemlékezéseiben áradozik az általa csak "fat guy"-ként emlegetett Puskásról. "Ami teljesen lenyűgözött, az a magyarok sok mozgásos, helycserés támadósora. Herbert Chapman W-M-formációját már 25 éve majmolta a futballvilág, így a magyarok ezzel a totálisan új taktikával és a hátravont centerükkel (Hidegkutival), egyszerűen átrobogtak rajtunk." A legendás mérkőzés után, sokakhoz hasonlóan Allison is arra a következtetésre jutott, hogy az angol labdarúgásnak megújulásra, új impulzusokra van szüksége. Évtizedekkel később, 1992-ben egy BBC-nek adott interjújában külön kitért a két zsenire, Kocsisra és Puskásra.
Edzőként a Bath City csapatában tért vissza 1963-ban, bár előtte időszakosan vállalt feladatokat a cambridge-i egyetem (az Oxford elleni rangadóra például ő készítette fel az egyetemista srácokat) csapatánál és egy ligán kívüli csapatnál is. A Bath, teljesen amatőr csapat lévén, a játékosai nem a fociból, hanem a civil szakmájukból éltek meg. Ennek ellenére Allison első intézkedése az volt, hogy megduplázta az edzések számát és minden játékos számára kötelezően előírta, hogy heti minimum négy edzésen részt kell venni. Vezetésével a Bath City az FA Kupában egészen a harmadik körig jutott, ahol csak az élvonalbeli Bolton tudta megállítani őket az újrajátszott meccsen. A sikerére több nagyobb klub is felfigyelt, de konkrét ajánlatot csak a Plymouth Argyle tett neki, amit természetesen el is fogadott 1964-ben. Egy szezonon keresztül dolgozott a "Pilgrims"-nél, amelyet a ligakupa elődöntőjébe vezetett. Allisontól azonban egy év után elköszöntek, többek között azért, mert ekkor már vígan hódolt playboy életmódjának, illetve többször is összetűzésbe került a klub vezetőivel, mivel beleszóltak a csapat összeállításba.
Nem maradt sokáig munka nélkül, alig azután, hogy lelépett Plymouth-ból, befutott egy ki nem hagyható ajánlat Manchesterből. A másodosztályban szereplő City élére akkor nevezték ki az Arsenal és az angol válogatott egykori csapatkapitányát, Joe Mercert menedzsernek. Mercer mindenképpen egy ambiciózus és fiatal edzőkollégát keresett maga mellé, erre a feladatra pedig tökéletesen megfelelt Malcolm Allison. 1965-ben elfogadta a City ajánlatát, amivel összeállt a korszak legnagyobb edzőpárosa a szigetországban. Allison számtalan ötlettel és edzéstervvel érkezett új állomáshelyére, ahol ígéretet kapott arra, hogy előző munkahelyével szemben, itt nem szólnak bele a munkájába és bátran alkalmazhat újításokat az edzéseken. "A Manchester City mindig is az én csapatom volt. Kölyökként a rádióban hallgattam amint az egyik kupadöntőben a Mercer vezette Everton 3-0-ra veri a City-t. Mivel mindig az esélytelenebbel szimpatizáltam, innentől kezdve tudtam, hogy a City lesz a kedvenc csapatom."
Közös munkájuk legelején rögtön nehézségekbe ütköztek. A Manchester City akkori gólvágójának, Derek Kevan-nek nem tetszett az új szakmai stáb, és számtalanszor keresztbe tett Allisonnak az edzéseken. A duónak nem maradt más választása, alig egy hónappal hivatalba lépésük után, eladták a csapat legjobb játékosát és egyben házi gólkirályát a Crystal Palace-nak. A "polgárok" drukkereit ez a lépés igencsak megosztotta, sőt növelte a bizonytalanságot, hogy a nyári edzőmeccseken nagyon nem ment City-nek. Sürgősen új játékosok után kellett nézni, leginkább támadóra volt szükség, hiszen Kevan személyében egy kétszeres házi gólkirály távozott a csapattól. Elsőként az akkor legjobb formában lévő skót csatárt, Ralph Brandet csábították el a skót Rangers-től, illetve jött egy ígéretes fiatal Swindonból, aki Mike Summerbee névre hallgatott. Brand az impozáns statisztikák ellenére nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és két év után távozott, míg a fiatal "Buzzer" a csapat klasszisa lett.
Allisont a fentebb is említett problémáknál egy dolog még jobban feszélyezte, sőt egyenesen dühítette. Ez nem volt más, mint a város másik csapatának, a Unitednek a dominanciája. "A Unitedet nagyon hamar megutáltam a Manchesterbe való költözés után. Egyszerűen gyűlöltem azt a nagyképű, arrogáns stílust amit nemcsak a drukkerei, hanem a játékosai is képviseltek." Allison ellenszenvét csak táplálta az, hogy egyszer fiát egy idősebb United szurkoló az utcán kiadós veréssel fenyegette meg, pusztán azért, mert az apja a City-nél edzősködött. A hab a tortán talán az volt, mikor Matt Busby, a United '65-ös bajnokcsapatának menedzsere és egyben klub legendás alakja a következőket találta mondani fellengzős hangon egy vacsora során: "Úgy gondolom, hogy Manchesterben helye lenne két élvonalbeli klubnak." "Big Mal" röviden így reagált Busby szavaira: "Igen, baby, hamarosan megkapod a két csapatot."
De Sir Matt Busby fiának is megfogalmazott egy rövid, de velős megjegyzést: "Azt, amit a faterod 20 év alatt felépített, én 3 év alatt túlszárnyalom."
