Manuel Pellegrini elment. Ennek aprópóján elővesszük a chilei edző - vigyázz, nem menedzser - wilkommenposztját az óhazából, upgradelve 2016-ra, megérdemel pár kedves, melegszívű szót.
Pellétől három részben búcsúzunk, ma a kezdetekre, 2013 nyarára térünk vissza.
Kinevezésére 2013 júniusában került sor, de már a hivatalos bejelentés előtt legalább egy hónappal is mindenki számára egyértelmű volt: Mancini nem maradhat továbbá a Manchester City menedzsere, követője pedig nem más, mint a legutóbb Málagát edző Pellegrini lesz.
Mondjuk úgy, a Wigan az élet bölcs volt akkor, amikor elrendezte nekünk, hogy idén még angol kupagyőzelem sem tett meg 2013 májusában; nem túl kockázatos meggyőződésem ugyanis, hogy Mancinit kijjebb felé rugdaltuk volna akkor is, ha összejön a siker a Wembleyben, márpedig a konzervatív kinti szurkolóknál felért volna klubárulással az a kombináció, ahol egy pár éve ilyen címről csak álmodozni merő egyesület nagy arroganciája közepette megvált volna sikerkovácsától.
Pedig megtettük volna, és onnantól fogva, hogy Mancini elvesztette a játékosokat, nem is létezhetett más opció. Hogy mindemellett az a kieszelt út, amit most a Manchester City követni kíván, egyébként is szinte esedezett azért, hogy más emberrel folytassa a jövőjét, csak még helyénvalóbbá teszi az egész végkifejletet. Ettől még nem vagyunk az új Chelsea, meg ilyenek, nyugi.
No mert mi is ez az új út? Hát, egyrészt, hogy Mancini jobbára szeretett volna menedzseri teendőket fitogtatni nálunk, nincs is ebben semmi meglepő, Angliában vagyunk, ráadásul valami ilyesmi feltételekkel is írt alá 2009 karácsonya előtt. Az azonban kétséges, hogy a sportigazgató, vagy ki, aki Txiki, mennyire ápolt baráti viszonyt a derék taljánnal. Valószínűleg semennyire, nem mintha ezt bárki is elvárná tőlük, de szakmai kérdésekben sem ugyanazt a jövőképet láthatták lelki szemeik előtt.
Persze ettől még mi tökre elviseltük volna, ha mégiscsak sikeres szezont tudunk magunk mögött, de legyünk őszinték, az egyébként ostoba elmélet, a typical City legalábbis nyomokban mindig, mindenkor fellelhető lesz - utóbbi szezonunk ékes példája mindennek.
Pellegrini és az akadémia vezetője, Brian Marwood
Ott tartottam, hogy út, és hát az út az Txiki, Ferran, Khaldoon és Pellegrini és kis csapata közös kooperációja. Igazgatónk szokásos évértékelő beszédében kitért arra, hogy bár legalább annyira szereti Bobbyt, mint én - aki nagyon -, a váltás szükséges volt. Szükséges és most, kis idő elteltével azt mondom, hogy tökéletesen időzített is egyben. Botrány lett volna 2012-ben meneszteni Mancinit, évközben talán még ennél is rosszabb, a szezonvégre azonban minden addig nyitott kérdés meg lett válaszolva, és több kérdőjel nem is maradhatott.
Jobban akarunk játszani, a legutóbbi szezonban sajnos nagyon kevésszer jött ki az, amire képes ez a keret - amire képes, azt akkor láttuk, amikor szintúgy Mancini volt az edző, vagyis Roberto saját magához mérten maradt el teljesítményben és eredményben, ez sokkal jobb, mintha csak találgatnánk arról, mennyi mindent kihozhatott volna, tejóég. Ja, csőd a BL-ben, oké, de a bajnoki aranyéremmel végződő ligaszezon sokminden nem volt, de lehetőségeink maximalizálása éppenséggel igen. Utána visszaesés következett, és én nagyon boldog vagyok és véletlenül sem mazochista, amikor azt gondolom, így kellett ennek történnie. Tök jó, hogy volt ideje Mancininek csúcsra futtatnia csapatát, saját képére alakíthatta, hogy utána ugyanezzel a lendülettel bukjon meg vele. Ezzel teljes, nem? Rengeteg rosszabb forgatókönyv is létrejöhetett volna, és nem is mindig kell túl messzire menni, amikor olyat akarunk tapasztalni.
Khaldoon éppen arról beszél az ominózus interjúban, ami teljes egészében itt elérhető, hogy az ún. man-management egy olyan térség, amiben következő edzőnknek kiválónak kell lennie. Mancini merőben ellentétes filozófiát követ ezzel szemben, ez nem mindig rossz, sőt, viszont teljesen magától értetődő oknál fogva hosszútávon tarthatatlan.
Kiddo maradt hálisten'
Röviden összefoglalva: Mancini man-management skillje még csak fosnak is alig mondható, hiszen szinte totális hiánycikk az egész. Vannak, akiknek tök jól megy úgy a soruk, hogy ő a vezetője, de sosem fognak dicshimnuszokban kifakadni munkájától, főleg nem akkor, amikor már senki sem kötelezi őket erre (értsd már nem az edzőjük). Na jó, a fiai kivételek, ők a tweetelések alapján bírják őt, de hát nem beszámíthatóságuk okán az egyiket egészen a Kispestig kergették. A zseniális képességű Robert Pires például nagyon bírja Pellegrinit, nemcsak azért, mert egy okos ember, aki ért a játékhoz, hanem mert ért az emberekhez.
Azt hiszem, lényeges pontja ez a váltásnak, nehezen elképzelhető, hogy ez az egyébként nagyon is egészséges gondolkodású játékoskeret elbizonytalanodjon abbéli érzésében, amit jobb szavak híján nevezzünk a menedzser iránti hűségnek. Pellegrinit ugyanis szerették, and that's a fact. Ez nem azt jelenti, hogy direkt kaptunk ki a kupadöntőn (ugye, nem?!), hanem azt, hogy jelentkezhetnek szituációk, kicsinyes részletnek tűnő momentumok, ahol a játékosok kedvükre valóbb vezetővel kedvünkre valóbb kimeneteleket okoztak volna.
Akadémia fontosabbá tétele, ez is egy új irányelv. Sokat kell velük foglalkozni, és urambocsá' be is kéne őket építeni az első csapatba. Valljuk be, Mancini ezt totál telibeszarta, és engem talán minden tulajdonsága közül ez aggasztott leginkább, hiszen abban rendre megtalálta az előnyöket kis pozitív lelkem, hogy médián keresztül osztja játékosainkat - végtére is ez sokszor bevált neki. Pellegrini velük is tök jól bánik, több nagy tehetségnek kikiáltott kiskirály villogott szárnyai alatt, legutóbb természetesen épp az a túlértékelt, fos, akit még mindig annyira imádok Isco, és bár hasonlóan ősz öregember, mint Wenger papa, mégsem az az eszelős pedofil vénség jut róla elsőként eszünkbe, amikor meglátjuk.
A többször említett menedzser- és edzőkérdéshez annyit, hogy felesleges hallgatni azon negatív hangokat, akik azon tanakodnak, mekkora gáz is úgy igazolgatni, hogy még edző sincs, egyrészt mert Pellegrini akkor már réges-rég velünk volt, csak nem hivatalosan, másfelől pedig Txiki dolga a jelenlegi rendszerben többek között az is, hogy olyan keretet adjon Pellegrini keze közé, amivel ő aztán kurva sok trófeát nyerhet. Itt térünk el az Angliában megszokott klubmodelltől, ahol attól menedzser a menedzser, hogy nem csak coach. Nem Pellegrini igazol, a chilei konzultál Txikivel, aki aztán igazol. A keret minősége innentől Txiki kompetenciája, és minden felelősség rá fog hárulni ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Azért nem kell aggódni, a két hasonlóan gondolkodó srácnak alighanem egyaránt nagyon bejövős Fernandinho, legalábbis nekem teljesen őszintének tűnnek Pelle szavai az új igazolásokról.
És az első interjú
Úgyhogy gyümölcsöző együttműködés a sportigazgatós főmuftival, magasfokú szót értés a játékoskerettel, kellő mértékű foglalkozás az akadémiával, ezek a szempontok mind-mind Mancini fölé helyezik Pellegrinit a Citynél felállított értékrendben. Apropó, Pellegrini nem a legfiatalabb vezetőedző, Vieirát pedig szereti a board, belekóstolhatott a fiatalokkal az edzősködésbe, (2015 végén pedig átvette a 'kistesó', a New York City FC edzői székét) csak szerintem reális kifejlet - ha bizonyítja Patrick rátermettségét, természetesen - az, hogy néhány szezon után a 'nagy City' vezetését is átvegye a francia?
Ezen tényezők körbefoglalásával jutottunk el odáig, hogy definiáljuk a címben szereplő holisztikus szó jelentését. Mancini kirúgásakor ugyanis azzal az indoklással állt elő a klub, hogy egy új, holisztikus szemléletmódra van szüksége a vezetőségnek, és ehhez végül is mint utóbb kiderült, Pellegrinit megfelelő embernek tartják. Nagyon népszerű lett a 'holistic approach' azóta az angol sajtóban és egyéb fórumokon, hiszen szinte soha senki nem használta még előtte ezt a kifejezést. Én sem, nem is tudtam értelmezni, a csudajó Sztaki azonban még erre is fel volt készülve: szerinte a holistic szó teljeskörűt jelent, nincs okunk nem hinni neki, ugyanis teljesen beleillik a képbe a sok felsorolt irányelv mellé a teljeskörűség jelensége.
